Szentendre (szerbül: Сентандреја) város Pest megyében a Szentendrei kistérségben. Elsősorban művészetével és kultúrájával ragadja magával a látogatót.

Szentendre a Dunakanyar kapujában, a pilisi Kőhegy és a Duna találkozásánál, a Szentendrei-szigettel szemben, gyönyörű természeti környezetben található. Budapest irányából könnyen megközelíthető autóval, HÉV-, autóbusz- és sétahajó járatokkal. Kedvelt kirándulóhely.

Szentendre ősi városához számos kisebb település csatlakozott az évszázadok során, ezek ma Szentendre különböző, hagyományos elnevezéssel bíró városrészei: Izbég (volt falu), Pannóniatelep, Szamárhegy, Püspökmajor, Pismány…

Története

Ulcisia Castra (magyarul: Farkasvár) Pannonia provincia „limes”-ének egyik jelentős állomáshelye, Marcus Aurelius kedvenc katonai tábora volt. Megfordult itt 202-ben Septimius Severus, 214-ben Caracalla és 375-ben Valentinianus császár. Áprily Lajos így eleveníti meg ezeket az éveket: „Zuhog a fény a ház-sorok falára, / megtündököltet minden ablakot. / A római Castra Ulcisiára / valamikor itt így ragyoghatott. / Lábak dobbantak, had vonult kevélyen, / belerezzent minden útmenti ház, / íjak villantak, s ragyogott a fényben / ezer feketebőrű szír íjász…”

A népvándorlás korában a környék nem volt lakott hely. A 9. században a honfoglaló Árpád fejedelem vezértársa, Kurszán fejedelem itt telepedett le, a római őrhely (lat.: vicus militaris) és a hozzá tartozó polgári település romjait felújíttatta, s erődítménynek használta.

Szentendre városa az 1872-1884 között készített 1:25000 méretarányú katonai topográfiai térképen

A 9-12. század között a város története gyakorlatilag ismeretlen. Egyes források alapján e környékre lokalizálható egy Apurig nevű település, aminek névetimológiája alapján egy Apor patak (Apor ügy) nevű vízfolyás melletti lakott hely képzelhető el. A környéken azonban négy jelentős patak is található, a Dera, Bükkös (korábban Bela-voda), Öregvíz (vagy Sztaravoda) és a Sztelin (régebben Pismány patak), ezenkívül az 1872-1884-es harmadik katonai felmérés térképe alapján egy ma már jobbára kiszáradt vízfolyás is jelentős volt, a Dömörkapui patak. Nem eldönthető, hogy az Apor patak melyikkel lenne azonosítható.

A 12. században már a veszprémi püspökség oklevélkiállító székhelye Szentendre. Neve Fulco deák (valójában „hospes”, püspöki írnok) 1146-ban Sanctus Andreasban kelt végrendeletében, amelyet II. Géza király erősített meg, fordul elő először. A pannoniai Ulcisia Castra és a honfoglalás kori település, valamint Apurig és Szent András városa között nem kimutatható településkontinuitás. A 12. századi városmag a korábbi római őrtoronyhoz képest a Bükkös patak másik oldalán települt a ma is meglévő Szent András-templom köré.

A török korban a város elnéptelenedett, egy 17. századi összeírás alapján a városban egyetlen családfő volt, vagyis legfeljebb egy családnyi állandó lakos, valamint a hozzájuk tartozó kiszolgáló személyzet jelentette a teljes létszámot.

A törökök kiűzése után külhoni telepesek népesítették be; felvirágzásának emlékeit mindmáig őrzik a város délies hangulatú, barokk stílusú polgárházai, templomai, macskaköves utcácskái, szűk sikátorai. Az 1690-es nagy szerb kivándorlás nagy számban hozott Szentendrére szerbeket, akik maradandó nyomokat hagytak a város képén és kultúráján, mindenekelőtt a mai városközpont szerb kereskedőházai őrzik emléküket. Ezek azonban nem azonosak az eredeti szerb bevándorlók által épített házakkal, a városközpont a 19. század végi térképek alapján még más épületeket tartalmazott.

A szerbekkel együtt jelentős dalmát bevándorlás is volt. A dalmát családok a Szamár-hegyen telepedtek le, ahol ma a Dalmát utca őrzi emléküket. Ebben az utcában még az 1980-as években is kizárólag a dalmát családok leszármazottai éltek.

Szentendre 1872-ben kapta vissza korábban elvesztett városi rangját.

A nyugodt kisvárosi élet a század eleje óta vonzza a művészeket. A szentendrei művésztelep 1929-ben jött létre; hozzá fűződik az ún. szentendrei iskola. Ma is több mint kétszáz képző- és iparművész, valamint író, költő, zeneművész és színész él a városban, többnyire budapesti kiállítási és munkalehetőségekkel.

Szentendre városa 1979-ig Magyarország egyik legkisebb városa volt, általában 3-4000 fős állandó lakossággal. 1979-ben azonban a teljes Pismány-hegy, a Kada-csúcs és környéke, a Tyúkosdűlő, Boldogtanya (korábban Leányfalu része), a Sztaravoda, a Szentendre és Izbég közötti részek, a Püspöki major és környéke, valamint a Pannónia-telep belterületbe csatolásával a lakás és üdülés céljaira igénybevehető területek ugrásszerűen megnövekedtek. A város azóta is terjeszkedik a környező hegyek felé (például Szarvashegy), és már túllépte a 25 000 fő állandó lakosságot, amihez nem számolják hozzá az üdülőövezetekben be nem jelentetten állandóan Szentendrén élőket. A város infrastruktúrája azonban az 1979-es 4000 lakosú kistelepüléshez képest alig változott.

A vegyes etnikumú Szentendre

A kisváros sajátosan mediterrán hangulata az elmúlt évszázadok folyamán alakult ki, amikor a törökök kiűzése után a magyarok mellett szerb, dalmát, a szlovák, német és görög telepesek népesítették be. Sajátos összetételét a mintaszerű független kisebbségi önkormányzati rendszere is jelzi, országosan ismert volt és jelenlegi képviselőkkel:

• Horvát Kisebbségi Önkormányzat (Benkovits György író)
• Lengyel Kisebbségi Önkormányzat (Halper Dávid esztéta, Kecskésné Pastinszky Krisztina antikvárius)
• Német Kisebbségi Önkormányzat (dr. Bindorffer Györgyi kulturális antropológus, dr. Virághalmy Lea tudományos szakíró)
• Szerb Nemzeti Kisebbségi Önkormányzat (Vukovits Koszta művészettörténész, Brczán Miroszláv a Vujicsics együttes tagja)

Múzeumok, kiállítások

Szentendrén az egyéni múzeumokban neves helybeli művészek egyéni gyűjteményes tárlatait tekinthetik meg a látogatók, a MűvészetMalom Képzőművészeti és Kulturális centrumban pedig időszaki kiállításokat.

A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum

Az 1967-ben alapított Szabadtéri Néprajzi Múzeum Magyarország jellegzetes tájainak népi építészetét, a falusi és mezővárosi társadalom különböző rétegeinek és csoportjainak lakáskultúráját, életmódját mutatja be hagyományos településtípusok keretében a 18. század végétől a 20. század közepéig.

Napjainkra elkészült a Felső-Tiszavidék (1974), A Kisalföld (1987), a Nyugat-Dunántúl tájegység (1993), a Bakony, Balaton-Felvidék tájegység (2000) a Dél-Dunántúl tájegység (2005), és a Tokaj-hegyalját és Gyöngyös környékét bemutató Felföldi mezőváros (2006). 2003 óta látogatható a Néprajzi Látványtár a Múzeum új igazgatási épületében, ahol egy beltéri időszaki kiállítóterem, a Skanzen Galéria is található.